Oli Wheeldon természet- és tájfotós beszél a mesterségével járó kihívásokról
“Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor először vettem a kezembe fényképezőgépet” – emlékszik vissza Oli Wheeldon, a természetről szóló tartalmak készítésére szakosodott filmes és fotós. “Egy esküvő volt. A nagybátyámnak volt egy DSLR fényképezőgépe, amit letett éjszakára, és megkérdeztem, használhatom-e. Igent mondott, és emlékszem, hogy ez volt az a pillanat, amikor elkapott a hév.
“Élveztem a pillanat megörökítésének gondolatát. Különösen egy esküvőn, ahol annyi fény, szín és ember van, hogy az egész megérett az emlékezésre. Egy fényképezőgépet a kezemben tartani, kompozíciókat létrehozni,a megfelelő pillanatokat elcsípni, és aktívan foglalkozni a fotózás mindezen aspektusaival – megfogott a dolog.”
Nem sokkal később Oli belevetette magát a képkészítésbe. “Akkor még nem tudtam, hogy mit akarok fotózni, csak azt tudtam, hogy tetszik a folyamat” – elmélkedik.
Az a kezdeti vágy, hogy egy jelenet összes érzelmet egyetlen képkockába foglaljam bele, további lendületet kapott a rövid utazások alkalmával és az azt követő szünetekben. “Nyaralás közben kezdtem el képeket készíteni, és egyszerűen élveztem a folyamatot ” – magyarázza Oli. “Hogyan foglalhatnám bele ezt a pillanatot, ezt a fényt, a hőérzetet egyetlen képbe?
“Úgy éreztem ez a kihívás, a fotózás igazi varázsa, mert ez egy lehetetlen feladat. Soha nem tudod elérni – nem tudsz egyetlen képbe foglalni egy helyet. Bizonyos értelemben ez a hajsza öröme.
“Ez kiterjedt a természetre is, ami a legközelebb áll hozzám: a tájak és a természeti világ. Szeretném megosztani azt, amit szépnek, érdekesnek vagy drámainak találok a világunkban. Újra és újra visszatérek a kihíváshoz: hogyan tudom ezt egy képen átadni?”
Céltudatos fényképezés
Oli útja a főállású fotózás és filmkészítés felé egy sokkal régebbi művészeti ággal kezdődött. “Egyetemre jártam, hogy képzőművészetet, elsősorban festészetet tanuljak” – emlékszik vissza. “Tájképeket festettem a saját fotóimról. A közösségi média katalizátor volt abban, hogy a fényképeimnek aztán volt hova kerülniük – korábban a számítógépemen maradtak referenciaként, de hirtelen ez a platform arra ösztönzött, hogy megosszam ezeket a fájlokat.”
Ami igazán megváltoztatta a dolgokat, az Oli első antarktiszi látogatása volt. “Hogy rövidre fogjam a történetet, kaptam egy versenyfelhívást, amelyen egy utat nyerhettem a hét kontinens egyikére. Ki kellett választanom, melyik kontinenst, és meg kellett magyaráznom, miért épp oda szeretnék elmenni. Addig nem is tudtam, hogy bárki eljuthat az Antarktiszra – azt hittem, csak tudósoknak és felfedezőknek van erre lehetősége.
“Nem nyertem meg a versenyt, de az ötlet megvalósítása befészkelte magát a fejembe. Ki akartam terjeszteni azt, amit a családi nyaralásaim során csináltam, és el akartam utazni olyan helyre, ahol a képeim valódi jelentőséggel bírhatnak, hiszen az Antarktiszról még sokat kell megtudnunk.
“Nem csak az éghajlatváltozással kapcsolatban – megtudtam, hogy az Antarktisz-szerződés 2041-ben megújításra vár, ami elvezetett a 2041 nevű szervezethez, amely embereket visz az Antarktiszra, hogy megismerhessék a környezetet. Amikor értesültem róla, azonnal azt gondoltam: “Oké, ez nekem szól. Ezt kell tennem – a fotós szolgálataimat ennek a kezdeményezésnek fogom áldozni.”
A természetes szépség keresése
Oli azóta önálló életet kezdett, és a világot járja, hogy fotókat és filmeket készítsen, amelyekkel a természetbe bátorítja az embereket.
“Arról szól, hogy megosszam a körülöttünk lévő világ iránti szeretetemet” – magyarázza. “Szerintem ez a festészet modernkori megfelelője. A festők meg akarják mutatni a világnak az általuk látott világot. Hajnali 4-kor felkelnek, meglátják a napfelkelte fényét, amit senki más nem láthat – és ezt megosztják.
“Ez az én megfelelőm. Néha nagyszerű tájak – a Yosemite vagy Abu Dhabi sivatagjai. Néha apró részletek – ahogyan a víz körbeölel egy sziklát, vagy ahogyan egy levélen megcsillan a fény. Nem számít, hogy nagy vagy apró dolgokról van szó. A lényeg, hogy bemutassuk ezt a csodálatos világot, amelyben élhetünk, abban a reményben, hogy másokat is inspirálhatunk az utazásra és a szabadban való tartózkodásra.
“Ez a legfőbb, egyetemes üzenetem – azt akarom, hogy mások is lássák a világot, szeressék, és remélhetőleg meg is védjék.”
Bár a nagyszerű tájképek kétségtelenül fontos részét képezik munkájának, Oli hangsúlyozza, hogy a természet minden aspektusát lehet élvezni.
“Soha nem akarom, hogy elérhetetlennek tűnjön. Nem akarok egy exkluzív világban élni” – hangsúlyozza. “Igen, elutazhatok olyan csodálatos helyre, mint az Antarktisz, de akár csak a hátsó kertembe is kimehetek, és megláthatok egy csodálatos falevelet pl- ez volt az egyik kedvenc pillanatom a Fujifilm nemrégiben tartott bemutató rendezvényén.
“A FUJIFILM GFX100S II-t használtam a FUJINON GF500mmF5.6 R LM OIS WR objektívvel, és ezt a képet lőttem egy levélről. Ez az egyik kedvencem, amit valaha készítettem – minden tökéletesen egyesült egy apró kereten belül, amit aztán egy masszív fényképezőgép masszív objektívjével tudtam lefényképezni. Ez egy szép metafora erre az érzésre – a szépség mindenhol ott van körülöttünk, ha tudjuk, hol keressük.”
A legjobb felszerelés tájfotózáshoz
“Szeretek a lehető legkevesebb holmival utazni, ezért is váltottam eredetileg a Fujifilmre. Minimalizálni akartam a felszerelést, de javítani a képminőséget, ezért esett a választásom a FUJIFILM X-T1-re” – emlékszik vissza Oli. “Kicsit sokkoló volt, hogy milyen kicsi, de a valaha készült kedvenc fotóim nagy része az X-T1-gyel készült.
“Napjainkban szinte mindenre a FUJIFILM X-H2S fényképezőgépemet használom – ez egy hibrid vadállat. Nemrég egy Tenerifei fotózáson voltam, és a természetes fény már kezdett elhalványulni, miközben a város fényei felgyulladtak. Nem volt nálam állvány, hogy megfelelően tudjak exponálni – de tudtam, hogy ha eléggé mozdulatlanul tudok állni, akkor a zársebességet 1/20 mp alá tudom vinni, miközben a vázba épített képstabilizátornak köszönhetően éles marad a kép.
“Szeretem, hogy az X-H2S mennyire strapabíró – egyszerűen cask fogom, és bedobom a táskába. Jártam már vele sivatagokban, esőerdőkben és az Antarktiszon is. Mindenhol megfordult már, túlélt mindent, aminek kitettem, és továbbra is szuperul teljesít. Számomra ez a tökéletes fényképezőgép.”
Az objektívek tekintetében Oli próbál egyensúlyt tartani a fókusztávolságok széles skálájának lefedése között, úgy hogy közben nem váljon túlterheltté. “Többnyire fixekkel dolgozom, ha a körülmények lehetővé teszik” – magyarázza. “A FUJINON XF16mmF1.4 R WR, az XF35mmF1.4 R és az XF50-140mmF2.8 R LM OIS WR objektíveket használom – így van egy széleslátó, egy szűkebb fix objektívem és egy zoomom, amely 50 mm-től 140 mm-ig mindent lefed, ami fantasztikus, különösen a stabilizátorral együtt. Ez az én három objektíves készletem.
“Ha valami különösen izgalmas helyre megyek, akkor előfordul, hogy egy hosszabb teleobjektívet használok – amikor Ecuadorban jártam, akkor a FUJINON XF150-600mmF5.6-8 R LM OIS WR és az XF30mmF2.8 R LM WR Macro volt nálam a rovarokhoz és egyéb apró dolgokhoz.
“A helyzettől függ, de megtanultam, hogy nem szabad lemondani egy objektívről sem, mert elkerülhetetlenül felbukkan az a helyzet, amihez szükséged van rá. Mindig arra törekszem, hogy minél többet vigyek magammal. Vannak, akik egyetlen objektívet visznek magukkal, és élvezik a kihívást, hogy mindent azzal komponáljanak, de én ezt nem engedhetem meg magamnak – túl sok FOMO-m van” – nevet Oli.
A purista megközelítés
Oli képzőművészeti háttere egyedülálló perspektívát adott számára a fotózás őszinteségéhez. “A festészetben megérted, milyen messzire mennek el az emberek, hogy átformálják a valós látványt, mert megtehetik azt” – jegyzi meg. “Nagy művészi szabadságot ad egy távírópózna vagy egy szemetes kuka elrejtése.
“A tájképfotósok is megtehetik ezt, de úgy vélem, némileg nagyobb a felelősség a helyszín pontos megjelenítéséért. Soha nem szeretnék úgy fotózni valakit,akit arra inspirálom, menjen el az adott helyre, ami épp tele van telefonvezetékekkel és kábelekkel, de én ezeket majd később kiretusálok a képből” – folytatja.
“Sokan a kreatív szabadságot élik meg a fényképezésben. Én személy szerint a tájképek és utazások esetében a lehető legkevesebbet utómunkára törekszem. Nem tudom, hogy a festészetben szerzett tapasztalataim miatt tudom e különválasztani a fotózást, mint saját művészeti formát.
“Az egyik legélénkebb emlékem az egyetemről, amikor egy tájképeket festettem eléggé realisztikusan, és az oktatóm azt kérdezte: “De miért? Mit akarsz ezzel kifejezni, amit a fotóval ne tudtál volna?”
“Ez egy nagyon jó kérdés volt, nem tudtam rá kapásból válaszolni. Tetszett a táj, és úgy gondoltam, hogy az emberek talán jobban értékelnék, mint egy fotót. De valójában 30 órát töltöttem azzal, hogy megfestettem valamit, amiről már volt egy fényképem. Ezért lettem inkább purista a fotózás terén.”
Mivel Oli szeretné átadni annak a tájnak a valódi fenségét, amelyre objektívját irányítja, van pár gondolata arról, hogy mik a legnagyobb kihívások a tájfotósok számára.
“Jártam a Grand Canyonban, jártam az Antarktiszon – ezeken a csodálatos helyeken -, és semmi sem tud felkészíteni ezeknek a tájaknak a nagyságrendjére. Sokkal monumentálisabbak, mint ahogyan azt valaha is el tudnád képzelni.”
“Ami számomra egy kicsit újabb perspektívát kínál, az a teleobjektív használata és egy kis részlet vagy egy érdekes szög megtalálása. Ilyen például a hegyek rétegeinek térben kompresszált megjelenítése. Szeretem megtalálni ezeket a képkivágásokat és kompozíciókat a nagyobb tájban, amelyek a méretarányokról, a fényről és a textúráról adnak képet.”
Sok esetben azonban a klasszikus festői kompozíció a legjobb megoldás. “Keresem az előteret, a középpontot és a hátteret, mert így nagyobb esély van arra, hogy átadjuk a léptékérzetet” – magyarázza Oli. “Ez az egyik legfontosabb dolog, de, mint mondtam, lehetetlen elérni.”
